Testvércipónak óriási, nemzetinek vallásos, összetartozásosnak meg kissé erőszakos volt a kenyértörés. Döbbenetből ámulatba estünk.

Még mindig nem tértem magamhoz, annyira lenyűgözött tegnap a Kárpát-medence kenyere. Pontosabban a testvércipója. Mert igen, cipónak nevezték el a 200 kilós, pékipari termékecskét, amely kedden Szolnokon sült ki, és szerdán Kolozsvár Főterén fogyott el. Ahova Kovács Sándor, Jász-Nagykun-Szolnok megye közgyűlésének elnöke hozta el.

Nem egyedül persze, tízen cipelték fel a színpadra. Mérete miatt egyszerre volt impozáns és ijesztő. Alakja nem meghittséget sugárzott, mint a családi kenyér, vagy kedvességet, mint a cipó, inkább hasonlított egy széthullámzó mutáns létformára, amely túl akar türemkedni az egész Szent István-napon és az új kenyér ünnepén. Az íze viszont kifejezetten jó volt.

Parajdi sót, beregszászi forrásvizet, révkomáromi burgonyát, zentai kovászt és jászsági lisztet dagasztottak bele, de ennél sokkal többféle érzés kelt ki belőle. Egybekelesztette az önkormányzati politikusokat és a felekezeti vezetőket, akik felavatták és megszentelték.
 
Bár mindegyikük az összetartozást említette, az esemény nonverbális része, a kenyér megszegése az egyik legerőszakosabb köztéri történés volt, amelynek valaha tanúja lehettem. Antal Árpádék és Magdó János főkonzul óriási késekkel estek neki. A kenyér és az erőfeszítés nagysága akaratlanul is a pogány áldozati ünnepek agresszivitását idézte.
 
Amit aztán a néptáncos gyerekek tompítottak valamelyest azzal, ahogy szorgalmasan szeletelték a darabokat, és tapintható szeretettel adták tovább az óriási tömegnek. Még úgy is, hogy egyikük elvágta az ujját.

Ami leginkább megdöbbentett, az a kenyérre várakozók kitartása volt. Többségében idősekből állt a közönség, és miután álltak jó félórát a ceremónia alatt, akkor sem távoztak, amikor a kenyér megtörésekor óriási zápor zúdult le. Csak egy részük fért be a színpad melletti sátorba, és még kevesebben a színpadra, ahova egyszerre legtöbb ötven főt engedtek az önkéntesek, hogy ne történjen baleset.
 
Amikor csendesült az eső, még többen jelentek meg, és hamarabb látszott a kenyér, mint a sor vége, pedig akkor már legalább fél órája osztogatták a szeleteket. A sorbanállók zöme ünneplőbe öltözött, türelmesen várt, kóstolás után pedig lelkesen válaszolt, ha kérdeztük: igen, finom, nagyon ízlik, erre megérte várakozni.
 
Egyszerre volt a szemükben áhítat, öröm és hála. Hála nemcsak az odafigyelésért, hanem a kenyérért mint táplálékért is. Egyszerre volt az egész felemelő az örömüktől, és szívszorító, amikor kibukkant a rászorultság.

Valamit nagyon nem csinálunk jól az idősekkel. Konkrétan hanyagoljuk őket. Mert úgy kell nekik az összetartozás érzése, mint egy falat kenyér.

http://foter.ro/cikk/20140821_a_mindent_egybekeleszto_kenyer