És felrobbantotta a kolozsvári Főteret. Egy cseppnyi hiányérzet mégis maradt utánuk.
Miközben a szüleimet keresem a térről lassan lecsorduló tömegben, az jár az eszemben, hogy a lányom a tavalyi Demjén Rózsi-koncerten megejtett rövid vendégszereplés óta emlegeti „Levente bácsit”, és hogy ismét minden feltétel adott egy generációkon átívelő élményhez. Az Illés ötvenedik jubileumi koncertje kétségkívül a Magyar Napok csúcseseménye,

az idei Istvánakirály.

Ekkora tömeget rég látott a Főtér: nem szeretnénk belemenni a szokásos számháborúba, azt megteszi majd a rendőrség és a szervezők, maradjunk tehát annyiban, hogy sokan vagyunk, nagyon, nagyon sokan.

Mindezt úgy, hogy lóg az eső lába, aztán el is ered – meg is jegyzi Szörényi Levente, hogy amikor Erdélyben koncerteznek, menetrendszerűen zuhogni kezd, ez történt az emlékezetes csíkszeredai fellépésen is. De ez senkit nem zavar különösebben: amikor ez a Kis Nagy Ember a mikrofonhoz lép, és belevág a Ne gondold című nótába, valósággal felrobban a Főtér.
 
Ott áll ez a három ember, Szörényi Levente, Bródy János és Szörényi Szabolcs a színpadon (ketten, Illés Lajos és Pásztory Zoltán sajna már csak az égi nagyszínpadokon játszhatnak), és el tudják hitetni velünk,
hogy még mindig a régiek,

 
hogy az elmúlt ötven évben alig változtak valamit. Őszebbek, lassabbak, öregesebbek, de Az utcán, a Miért hagytuk, hogy így legyen, A szó veszélyes fegyver, Az ész a fontos, a Ha én rózsa volnék, a Little Richard ugyanúgy szól, vagy legalábbis szeretnénk így érzékelni. És ha így érzékeljük, akkor így is van.
 
Éppen ezért nehezen érthető, miért van szükség arra, hogy egyik pillanatról a másikra musical-szcénává változzék a rockszínpad, és a nagy öregek átadják a helyüket a Tied a világ című Illés-dalösszeállítás ifjú titánjainak. Mert az a helyzet, hogy én készültem erre az eseményre, tanár úr, és bizony elvárásokkal érkeztem – az elvárásaim között pedig nem szerepelt az, hogy az est közel felében az amúgy roppant tehetséges Feke Pál, Vastag Tamás, Gubik Anna és a többiek produkcióját élvezzem.  

Nem, én ezekért a vén rockerekért jöttem ide,

 
álltam a zuhogó esőben, kiabáltam Szörényivel és dünnyögtem Bródyval. Értük, Gyermekkorom Kedvenc Hangjaiért; és értük jöttek a szüleim is, akikkel végül nem találtuk meg egymást a tömegben. És igen, azért jöttem, hogy meghallgassam a Good-bye Londont Szörényitől, ehelyett be kellett érnem a musicalverzióval.
 
És még így is, amikor a ráadásban ismét feldübörög a Little Richard, maradnánk még, néznénk a magyar beat eleven emlékművét, az ötven esztendős Illést, akik mintha azt énekelnék, hogy Gudbáj Kolozsvár-vár-vár.

http://foter.ro/cikk/20140824_papp_attila_zsolt_az_illes_legyozte_az_esot